Nézd! Amott a napfény zuhan
és félkövér függönyt ránt.
Mögötte szemlél a tükrön át
az idő; egy tűnő múlt után kutat.
Vájkál a szívben, észnélküliségben;
álomtornácon állva
fegyverrel a prédáját várja:
a dac kísérte emlékfoszlány-képet.
Közben üveget készít, formalint bont
a vágytól kiszáradt utasnak,
hogy majd belé öntse - a tudatba,
és kifolyjon a kövekre a titok.
Akkor hűs levegő zuhan le a terekre,
s máshogy játszanak a színek:
bíbor, türkiz - futnak össze a sínen -
ibolya sárgával keveredik.
Vörös, és a fekete.
*
Látod? Ilyen egyszerűen lehet a pillanatot meggyilkolni.
Hinni mereven, hogy most más lesz. Pedig dehogy!