Vadkender

"Megéltük a képek erejét."*
Hallucinogén neurózisba ágyaztuk létünket,
fogtuk egymás kezét és úgy zuhantunk
bele a kimondatlan boldogságba.
Csukott szemmel lebegtünk valahol egy 
határmezőn, nem éreztem a fák illatát, 
de tudtomra adtad, hogy ez már a kenderföld.
Nem értettem, honnan volt a megérkezés 
benyomása, mégis öntudatlanul lényegültem át. 
Miattad.
Aztán egyre több és több világot fedeztünk ott fel,
egyre élénkebben mozogtak az elferdült színek,
összemosódott a látható a láthatatlannal,
szaporábban lüktetett bennünk az óramutató
és fülsiketítően éles hangok vágták
keresztül köztünk a kommunikációt.
Kergetőztek egymás után a számok,
de egyszer csak lelassultak és belesüppedtek
abba a pontba, amikor már az utazás is 
tovább tartott, kevés volt az elhanyagolható
mozzanat és mindinkább hosszan telt el az az idő, 
amikor félelem nélkül tágíthattam ki a pupillám. 
Akkor mondtuk ki azt, hogy most már
elég lesz ezekből a mesékből.
A könyvlapokon túl is ugyanolyan volt
minden, a Tök ász az utcalámpa előtt
integetett az estelek után, amikor meztelenül
szaladtunk le a közértbe egy kis kenyérbélért.
Vertikálisan csíkos zebrákon rohangáltunk,
ha rosszul léptünk, felnyüszítettek,
olyankor erősebben tapostunk beléjük
és félelmetes remegések közepette váltak köddé.
A behúzott függönyöket fellebbentette
a víziók vértől csöpögő hulláma,
az ajtón kívül pedig folyton-folyvást 
kopogtatott egy bűntudattól bűzlő patkány.
Minden üvöltésétől összerezzentünk,
a szúette padlón át igyekezett hozzánk,
és egyre hangosabban szólt az "elég!"
Bárhogyan is, de nem akartuk beengedni.
Miután felrobbant a szoba és a padlón
üvegtörmelékek hada takarta be
a boldogságforrásunkat, megelégelted
az egészet és lelőtted a betolakodót.
Azóta van hiánycikkünk mindenben
és a patkány helyett most már csak az
őrület kopácsol a falakon.
Fehér volt a tér, azt mondták, de én
sötétnek láttam minden apró pontot.
És a feketében ott volt még egy kis mégsötétebb
és időnként végigmászott rajtam a fuvallat.
Nem féltem nagyon, hisz ott voltál velem,
néztelek, követtem tekinteted nyugodt mozgását.
Mégis "szorongva és rettegve nyújtottunk
kezet minden kísértetnek."*

*Mérei Ferenc: "...vett a füvektől édes illatot"