Nihil

Páraként villog az elfagyott gondolat,

utat tör a megfáradt elmében:

miként vakvágányon kergeti a fantazma,

az érzékeit begyűri a sínek közé.

Eléri a megállót a szakadék felett, 

olvadt fuvallatát nyomja két kezével

a hídfő tartóoszlopához, s remegő 

térdeire titok tapad a kisiklott 

törmelékek csilliónyi szilánkjából.

Az ego a hasadt periféria

alantas részecskéivel iszogat pertut

a nihilista bűntudat aulájában.

Nincs ösvény a sötétségben,

üvegbe zárt hang sem szökik 

a távolba, csak a megfulladt

torok szorító érzése gyökerezik.

Minden mozdulatra fájdalmakat 

nyög a közelség tagadása;

szivárványos füstcsíkot eregetnek

messze a magasba, ahogy ellibben

a gondolat egy máshoz - aztán

örökkére kárhoztatja áldozatát.

Az önnön valódiságába

vetett hit mivoltának

mása formalinból integet

vissza az elmúlás felé.