Budapest, Budapest, te csodás...

 

Borzalmas orgánum

kínlódik dobhártyám mögött -

forrása a pódium előtt áll

zavartan és finoman

kérődzik a sornak.

Mosolya nem jut el a célhoz,

a hangot beéri a tömeg,

és a csata hevében testem

színes pöttyökkel festett

vészjelekkel menti

ki magát az éterből:

Rózsaszín póniló,

csokis vattahab,

s kismasnis nagycica

mázolt képe dagad az

előtérre dobott nyalókákban

és hív páratlan utazásra.

Merev pillákkal bólogatok

csodájának, ám idegen

dimenzióba repít a

Windows-leállás

hirtelen hangja -

melyet az idő bohóca

darukötélen lóbált mindeddig -

arcom tátongó mása

most sosem érzett

lebegéssel vánszorog

kiéhezve a villamos felé.

Nedves pórusok nyomnak

szolidan a hóval bemocskolt

ablakhoz, s kezek matatnak

kérve mellemnél, mikor

már ujjammal számolnám

a percek halálát.

Fullasztó idegsejtek

szorításában válik

belőlem Buddha:

Soha többet nem követek

el tévedést a hajnali

homállyal!