Elhasznált élet


Már nem kell!

Nem viselem!

Nem tetszik. Elhasznált. Szétszakadt. Kinőttem.

Most már semmi se látszik ki belőlem.

Egy másikat akarok. – Mondtam.

És ő válaszként a reményt elém dobta.

Ennyi, amit mondasz? Ilyen könnyedén?

Mert azt hiszed, hogy a más többet ér?

Persze megtehetem, hogy egy újat adok.

S akkor már nem lehet több panaszod.

Ossz egy jobbat! – erre én. -

Ennél bármi többet ér.

Ha ezt leveted s kidobod, elszáll végleg, a Semmi lesz…

Ne vitatkozzunk! – Döntöttem. - Fizetek, elviszem!

Tessék! – szólt még utánam. – Az apró betűs részek…

Köszönöm, de ezen kívül mást már nem kérek.

Önelégült arccal és egy vigyorral távoztam.

Aztán kigombolkoztam magamból a távolban.

Levetettem koszos ruhámat, álltam egy szál lélekben;

S láttam, ahogy a múlt árnyai játszanak a fényekkel.

Belém szúrt a köd, de ott középen már nem fájt semmi se.

Éreztem, a sötétség bezár, az egyensúly elbillen.

Átejtett. Hisz csak egy jár. Nincs másik, nem is lehet.

Az élet kapujában, ahol ezt közölték, nem figyeltem.

Azt hittem, hogy…. Igen, rosszul.

Ez most már vissza nem fordul.

Még megvetően és némán nézett rám egy percig.

Hát így jár az, aki a hamis illúziókat kergeti.

Kilöktek a térbe és mint egy elfojtott sóhaj,

Egy halk gondolat, egy egyszerű szólam;

Lebegtem az ürességben és kerestem az utat.

Aztán nem tudom… Lassacskán elhalványultam…