Napba futni, világgá
 

Felriadtam, ahogy megszólította
égő lelkemet a fényével.
Belém szúrta magát és úrrá lett rajtam
valami különös mámor, eufória.
Megmutatta a délibábokat és monoton hangján
susogta a fülembe: most indulj!
Hirtelen léptem ki az árnyékomból
és beszórtam magam egy kis varázsporral.
Az sem érdekelt, hogy mellettem némán
szuszog az az édes pillanat, amit
még az előbb ketten játszottunk el.
Otthagytam a fűben sziluettjeinket
és a bámészkodó pipacsokat.
Aztán elindultam, de közben tudtam,
hogy még nagyon távol van a horizont.
Nem érdekelt, hisz csak egyet akartam:
"Napba futni. Világgá!"