Hullámrészecske

 

Harsányan dobog a vérében

márványból faragott fél élet

falában elszívott andrenalin-löket,

melyet a magasból zuhanva alá présel

csókjába a délibáb. A hajára kent krémes

– ám hiába fény, ide úgyse jöhet,

nézi már - képének fodrozódó másában

egy csillongósra taposott ábrázat

durranása zavarja meg a derűt:

szuicid oldatba mártózik a Hold,

igeként vetülnek szájába betűk,

s anomália porának holt

tereiből formázódik a mondat:

nem lesz már több ilyen holnap.

Hisz mindig is azt a másikat látta,

úgy rándult görcsnek ívébe válla

homályként a párás tükörben,

és már csak a kád szélén fürödhet,

míg monokrómra válik a kín.

Sosem akart lefolyni a víz,

vágy maradt, hogy érintse végre –

önmagát, ám a szilánk ezerbe tépte

minden mindig utáni múltban:

s az idő így csalta szellemét tévre.