Hullámrészecske
Harsányan dobog a vérében
márványból faragott fél élet
falában elszívott andrenalin-löket,
melyet a magasból zuhanva alá présel
csókjába a délibáb. A hajára kent krémes
– ám hiába fény, ide úgyse jöhet,
nézi már - képének fodrozódó másában
egy csillongósra taposott ábrázat
durranása zavarja meg a derűt:
szuicid oldatba mártózik a Hold,
igeként vetülnek szájába betűk,
s anomália porának holt
tereiből formázódik a mondat:
nem lesz már több ilyen holnap.
Hisz mindig is azt a másikat látta,
úgy rándult görcsnek ívébe válla
homályként a párás tükörben,
és már csak a kád szélén fürödhet,
míg monokrómra válik a kín.
Sosem akart lefolyni a víz,
vágy maradt, hogy érintse végre –
önmagát, ám a szilánk ezerbe tépte
minden mindig utáni múltban:
s az idő így csalta szellemét tévre.