Hanghullámhossz

Szétcsúszik a harmónia, pedig régen

még egész volt a minden és rész az egy,

az álom ködként létezett az éj mélységében,

ám most a szikra csak andante csattan fel. 

Elmarad a preludium, rögtön in medias res.

Négy nyolcados lüktetésekben lopóznak

az álruhás hangjegyek. Hiányként elszórtan

ragasztanak nyomokat presto a kottára fel.

Elhagyom magam, s az ütemvonal felkerül,

utánam már csak árnyék lesz a szinkópa:

lélegzet, sóhaj, lélegzet - a mellkason félve ül.

Toccata vet színt a fénytörő üveggolyóra.

"Triolát kattognak az órák", a suhanók,

nem nézek, staccato, elrohanok mellettük;

pedig con brio zúgnak, pörögnek a mutatók,

de már csak a visszhangjuk csendesül.

A történet elején violinnak hittem a basszust,

egy overture kellett volna, míg te meg én.

Mégis allegro folytattuk tovább a mesénk, 

hisz egy oktávnyi volt köztünk a hangköz.