Azonosulás az árnyékkal

 

Sóvárgó áhítattal figyeltem már egy ideje.

Aztán egy nap levetkőzött és mélán tovakúszott.

Otthagyott valamit a kövön.

Én felé léptem és megemeltem.

Áttetsző volt.

Felragyogott előttem a kiút megoldása.

Megszállt a hisztéria és boldog lettem.

Hosszú idő óta először.

Ahogy kezemben fogtam, némán felordított.

Nem hallottam.

Tulajdonképpen megnémult az egész világ.

Mégis láttam rajta, hogy fáj neki.

Ahogy hozzáértem.

Erősebben szorítottam.

De nem csinált semmit.

Nem akartam kímélni, hát megtettem újra.

Hisz tudtam, hogy csak így érhetem el.

Ekkor az értelem kivérzett belőle.

Mormolt valamit.

Nem teljesen fogtam fel.

Azt hiszem, a végről beszélt.

Meg, hogy az igazából a lét elcsúszása.

Amikor ott állunk a mérleg előtt és ítélkeznek.

És biztos, hogy mindig nehezebb az a toll.

Nem kezdődik el semmi.

Csak szeretnek lyukakat beszélni.

Sötét lesz és félni fog minden.

És azt akarjuk, bár felfogtuk volna a határokat.

De belenevetik a képünkbe, hogy már mindegy.

Aztán megjegyeztem neki, hogy az előbb még ragyogott.

Erre csak azt felelte, hogy ostoba vagyok.

Mindenki hazudik, tudhatnám.

Főleg, amikor már nincs tétje semminek.

Amikor közel a vég.

Titkoltam előle, hogy kissé megrémültem.

És hirtelen kétségeim támadtak.

Repedések zajai szűrődtek át a falon.

Megjegyezte, hogy éhes.

Neki most muszáj ennie.

Nem akartam, hogy megtudja, félek.

Hát szóval tartottam még.

Hogy mi lesz, ha nem eszik?

Fogalma sincs, ő mindig megkapja, amit kell!

A falon át alakok távoztak és lebomlott a lét.

Bezárultak a kapuk és kifakultunk.

Aztán belém nézett.

Furcsa volt, mert nem láttam a pupilláit.

Tulajdonképpen semmit sem láttam.

Csak valami sötét és mély árnyékot.

Örvény kavargott a szívében.

Már ha volt neki.

Inkább a szíve helyén volt az örvény.

Megmarkolta vállaim és a ruháim lehullottak.

Meztelen voltam és kiszolgáltatott.

Már tudtam, mit akar, ezért csak alig lepődtem meg.

Én is játszani akartam.

Közösültünk.

Elvesztem benne, ő meg az én sejtjeim közé szorította magát.

És akkor már biztos volt, hogy eltévedtem.

Nem fájt, inkább bizsergetetett.

De nem élveztem.

Szép lassan az egóm fölé emelkedtem.

Ebben a tudatállapotban eltűntek a síkok.

És megszűnt létezni mindkettőnk.

 

Aztán így azonosultam az árnyékkal.

És azóta se tudom, hogy én most mivégre vagyok.