Álomlátó
 

Két világ között elmosódva látom:

Vékonyka szelet csak reggel a város,

S minden lélek egyszólamba öltözött;

A hideg zaj ilyenkor még többszörös.

 

Reszketve, monoton lüktet a vad föld:

Felfalja fáradt testét a lusta köd,

Ha nem érintik vágytól fűtött lábnyomok;

A kávétól az élet alig változott.

 

Viaskodik önmagával az álom:

Hamuszín bőre tusájuktól sáros,

S nem pereg a por, bennakadt a fényben;

A végső lökést még az ágyból nézem.

 

Elszakad a délibáb, ahogy a tudat öl:

Kémények bús hada álmosan ólmosat köp

És felizzik az út, felébrednek a szavak;

Kezdetét veszi a körforgás egy új nappal.