Álomlátó
Két világ között elmosódva látom:
Vékonyka szelet csak reggel a város,
S minden lélek egyszólamba öltözött;
A hideg zaj ilyenkor még többszörös.
Reszketve, monoton lüktet a vad föld:
Felfalja fáradt testét a lusta köd,
Ha nem érintik vágytól fűtött lábnyomok;
A kávétól az élet alig változott.
Viaskodik önmagával az álom:
Hamuszín bőre tusájuktól sáros,
S nem pereg a por, bennakadt a fényben;
A végső lökést még az ágyból nézem.
Elszakad a délibáb, ahogy a tudat öl:
Kémények bús hada álmosan ólmosat köp
És felizzik az út, felébrednek a szavak;
Kezdetét veszi a körforgás egy új nappal.