Visszafordíthatatlanul

Egy pillanat volt csak. Nem éreztem, nem hallottam, nem láttam semmit sem. Hangtalanul suhant át valami a félhomályban és én átlényegültem.

Retinádon keresztül láttam, ahogy feléd nyúlok és kezemmel betakarlak, mint egy szellő a lágy fűszálakat a tövétől az élekig, úgy én is körbejártam testednek minden apró rejtekét és közben megértettem a titkot: jó veled.

Aztán te is hozzám hajoltál és belesúgtad fülembe mindazt, ami te magad vagy: egy fel nem fedezett csoda, egy bonyolult útvesztő, mégis egyszerű pontok halmaza, délibáb a végtelen hómezőben, egy vágy a tudatalattiban, aki csak arra vár, hogy végre megálmodja valaki.

És én akkor téged azon az éjen egészen megálmodtalak.

Tudtam, hogy majd úgy ébredsz fel ebből az Üveghegyen túli hallucinációból, hogy emlékszel majd rám és minden apró képpontra, amit a Nap hiánya festett a sötétben.

Feküdtünk a földön és a Hold rávilágított a homokszemekre, amik minden egyes pillanatban megcsillantak, majd ropogtak egyet, ahogy testem testedhez ért. Néma volt a táj, még egy levél sem szólt közbe zizzenésével, feszült szemmel figyelte a természet, ahogy mi játszunk.

Egy hullócsillag szaladt át a felhőkön.

Egymásba borzongtunk és ott, akkor olyan eufória lengte körül lényünket, hogy azt se bántuk volna, ha leszakad az ég, megremeg a talaj és meteorok zuhannak bele az ábrándjainkba, mert nem éreztünk mást ezen a világon, csak magunkat és minden közöst, ami akkor voltunk. Éreztük, lassan egyek vagyunk teljesen.

Végül felfedeztelek téged és te is belebújtál bőröm receptoraiba. Egymásra hangolódva és csukott szemmel indultunk neki az ismeretlennek, utat engedtünk az ösztöneinknek és rábíztuk magunkat, mert tudtuk: amíg ott vagyunk egymásnak, semmi bajunk nem eshet és el sem tévedhetünk.

Most már én sem félek. Hogy ha az út végén el is sodor téged egy fuvallat, visszatalálsz majd hozzám, hiszen azon a napon az enyém lettél teljes valódban és már hozzám tartozol.

Örökre és visszafordíthatatlanul.