Ismétlés hiányában semmi sem bírja rá az emléket, hogy rögzüljön a hosszú távú memóriában. Persze meg lehetne tőle kérdezni, hogy akarja-e. De az már manipuláció volna. Inkább hagyni kell, hogy megtörténjen magától. Úgyis mindig az a legoptimálisabb, bárhogyan legyen, ami külső hatásoktól mentesen jön létre.

*

Vajon lehetne-e meg nem történtté tenni a múlt egy elhibázott részecskéjét? Hiteles lennék-e, ha azt mondanám, hogy igazából hazudtam akkor? Mi változna így? Állhatnék-e még ott, a fűzfa ágainak takarásában, a lengő hintától kicsit távol a nagy fehér lap előtt?

*

Pohár vízbe csepegtetett ponthalmazok, amikor megállok egy pillanatra és hagyom, hogy körbelengjen az a megmagyarázhatatlan esszencia - önmagam valódisága.

*

Ha meghívsz egy csésze gőzőlgő és illatos különleges kávéra egy hangulatos art-kávézóba vagy a lemenő nap fényébe borult homokos tengerpartra, máris nyert ügyed van. Belemártogathatod a szívem szélét a folyékony csodába és élvezheted a leharapott darabka zamatát. Csak vissza ne köpd és akkor mindkettőnknek jó lesz.

*

Időnként felmerül bennem a vágy, hogy feladva a fal nyújtotta biztos menedéket, egy kis mosolyért cserébe mégis hajlandó lennék kockázatot vállalni.

*

És akkor előbújt rejtekéből a szivárvány és én utána eredtem. Kergettem, hajszoltam, mert kellett a kincs, de akkor hirtelen ott álltam előtte és nem volt semmiféle ajtó. Csak olcsó kis illúzió volt az A Hazug!

*

Amikor rájössz utólag, hogy mit kellett volna másképp csinálni, mikor és hogyan, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy az ész és a szív örökös harcából a szív került ki győztesen. 

Valamit rosszul csinálsz!

Tanulság: úgy élsz helyesen, ha az eszedre hallgatsz. Gyakorolj.

*

Gyakran el kell távolítani a feleslegessé vált részeket, hogy mosolyogni tudjunk.

*

Hajszolni a semmit annyi, mint az ismétlődésben rendszertelenséget találni.

*

Értelmet keresni annyi, mint elzárni magunk elől egy boldogságforrást.

*

És akkor nyílegyenes út vezetett át a sötétben, fák szegélyezte sikátorokon keresztül a fekete gyümölcsös csodáig. Felejteni akart. Vagy emlékezni? Inkább mindkettőt: emlékezni mindenre és kiadni magából azt, ami az elmúlt idők anyagából keletkezett rejtélyesen hol foszló, majd valami alakká formálódó sárrá a lelki szemek előtt. Úgy mindig könnyebb. Mármint azon a másik úton, még ha az jelentéktelen és egy kicsit fájdalmas is.

*

Miután az utolsó tégla is a helyére került és a fal megkezdte kirekeszteni a zajt meg a csendet, hogy aztán áthatolhatatlanul védelmezze a fő koszorúeret a tüdőlebenyek szorításában... vihar támadt és a két egész ólomsúlynyi karnyújtás alatt szétzúzódott az eddigi nehéz munka eredméye, miáltal láthatóvá vált a fő sebezhetőségi pont.

Most kezdhetem elölről újra.

*

Szétfolyt utakról mesélt az idő meg valamiféle várakozással teli tarisznyáról a két partot összekötő szakaszban és - már nem emlékszem, hogy is volt tovább.

De akkor és ott tudatosult bennem a pillanat, s ennél több nem is számít nagyon.

*

A zene magával ragad, felemel és kikapcsol. Falakat rombol és hidakat épít. A magányból, a zajból, új világok felé önmagunk megismerésén át. A zene valami mást, egy kevés újat, valami határozottan jobbat ad. Magából, az ismeretlenből, belőlem is. Dallamok közé zár és csendet hint körém. Úgy hatol tudatomba az akkordok sokasága, hogy csak a lebegést érzem.

A zene a katarzis élménye és az igazi megtisztulás. A lélek sikoltása egy búzamezőn.

*

Álltam egy darabig, némán és bámultam a remegő falat. Összedőlni látszott. Tovább akartam menni, de nem találtam kiutat. Mögöttem és mellettem a semmi láttatta felismerhetetlen anyagokból és rosszul összetákolt emlékeiből a múltat. Visszafele sem léphettem. Kapirgált a bezártság érzése. Végül nagy levegőt vettem és felrúgtam mindent, ami előttem volt. 

Enyhült a tüdő szorítása és a végtagok elernyedtek.

*

Valahol elhagytam egy csepp életet. Várom azt, aki megtalálja, és postán utánam küldi. Jutalmat nem adhatok, maximum engem kaphat cserébe. Amennyiben szükséges, akár díszcsomagolást is vállalok. 
Leginkább önzetlen, félni nem félő, vágyálmoktól mentes, megalkuvásra nem törekvő, életképes segítőtársak jelentkezésére számítok!

*

Szívesen mesélt volna az álmairól egy csésze forró kávé mellett. Úgy gondolta, hogy majd kiskanállal kevergeti és lassan kortyolgatja el, minden cseppjét egyenként megízlelve, érezve az aromát, ami körbelengi. Őt. Csak hogy addig is időt nyerjen.

De elhibázta a lépést, mert kis bögrében tálalták. Nem tudta késleltetni.

*

Felült egy hullócsillagra és úgy zuhant bele az álmaimba.

Akkor kezdtem el hinni a mesékben.

*

Egy délutáni sziesztázás közepette a plafont bámulva körvonalazódott bennem a felismerés: üres körülöttem minden. Nem a magány; az egyedüllét, a hiány, meg az önállóság.

*

Mert miért is lenne annyira egyértelmű, hogy minden jegy csak egy odaútra szól?

*

Már semmi sem mondhat 'megállj!'-t, ha egyszer elindultunk egy úton. Ha már nem egy helyben állunk, hanem magunk mögött hagyunk egy lépést, minden olyan könnyűvé válik. Egyenes és tiszta ösvényen belátható a horizont. 

Mindenki számára van egy út.

*

Elrobogott mellettem egy gyorsvonat. Ezüst szalagon maga után húzott valamit. Nem láttam teljesen jól, mert beakadt a kerekek közé. Csak addig hagyta magát sejtetni, amíg szíven szúrt az üresség.

A szél a kezembe fújt egy papirost. Az állt rajta, hogy éppen most vesztettem el önmagamból egy darabot. Ha képes vagyok arra, hogy repüljek, még visszakapom. 

Ne fáraszd magad! Te ember vagy. Az emberek korlátozottan cselekvő képesek.

*

Mindig is akartam egy felhőt. Egy olyan kedves, tejszínhab alakút. Megfognám a madzagját, ha egyedül érezném magam, és bárhova jönne velem. Odamennénk, ahol csend van és senki más, ahová csak szeretném. Aztán amikor már elegem van a világból, csak felülnék rá és láblógatva szemlélném a körülettem zajló életet. Milyen szép is lenne.

Bolond vagy! A felhő azért felhő, mert soha nem lehet a tiéd. Mindig a maga útját járja.

*

Leheveredtem a fűbe, a bokrok közé és magamhoz öleltem a múltat. Mi már soha nem hagyjuk el egymást.

*

Amikor már gyengék vagyunk az önmagunk általi cselekvésre és bátorságserkentő szerhez nyúlunk, elvágjuk a szívünket tartó bitófához rögzített kötelet. Hibát hibára halmozunk és gyávaságunk helyrehozhatatlan lesz.