Suttogás a planetárium mögött

Hangodról bíborszín-selyem érintésben
hullik a gondolat. Kitálalom titkod rejtekét,
és mielőtt magammá teszem, láztól izzadva
szorítom az óbor cseppjeitől nedves pohárhoz,
hogy lássam: nem szintetizál, csak úgy van.
Így évődik el a mindkettőnk dalába forrott íz.

*

A Hold felszínén mocsárba merül a Viharok
Óceánja és a dagály testiségbe dől az idővel.
A tűnő pillanat után csupán az űr végtelenül
mezíttelen arconcsapását érzem, mint tévedést,
pedig a mozaikdarab sem sértette fel bőrömet.
Szólhattam volna előre, hogy hozzád indulok.

*

Idegen organizmusok telepére repít a kiszáradt hajó,
mert bizonyság kell arra, amit eddig senki se keresett.
Az, amit nem látunk, csak érzünk, lehet pont olyan jó,
mint a képzelet bárkájába szaladt lánc. Önmagunk
kivetülése csak nekünk bolondság; másnak véres játék.
Ezután bizony nincs már következő dokkolási egység.

*

Kvazárnak tűntél az oázis datolyapálmái között és
lényeddel igét égettél bőrömbe, amely aztán lefeküdt,
majd egy nyolcasra deformálódott. Az ábránd ékes
aromája kötötte gúzsba jövőnket; még akkor is hittem
a változást, mikor objektumod kivakított teljesen.
Visszafordulhattam volna, ha látom valahol az ösvényt.

*

Fűben heverve, összetekert sejtekkel magyaráztad,
hol kezdődik a Taurus csillagképe és hogy ér egybe vele
a Sagittarius. Belemélyedtünk az ismeretlenbe; hajad
homálya mindig kitakart belőled egy részletet, miáltal
pedig kontúrjaink némán felvették arcukat a horizontnak.
Valamikor még az állandóság is csak halandóan múlandó.