Noktürn

Hűvös, éjszakai égbolt ragyogott odakint.

Te a teraszon álltál és vitte a szél a cigarettafüstöt;

a távolba révedve visszhangot vertek szavaid,

aztán hirtelen a párnák közé húzott a tükröd.

A félhomály szórta szét apró cseppjeit a holdnak,

bántották arcomat a széthulló, hegyes tollpihék.

Nem láttam, hogy bármit is rajzol így a holnap:

Szakadás kísérte sóhaj hallatszott: tessék, a tiéd!

Álomba szenderült minden titkos, kínos vágy.

Én forró kávéval tartottam magam ébren,

és vártam, hogy lélegezzen kicsit a foszlány.

Ruháimat összegyűrtem, úgy indultam el, tétlen;

kontúrod sem tartott vissza többé, bár néztem volna,

ahogy holtsápadtan dideregsz a dohányzó csillagokkal.