Dália kisasszony bálba készülődik, felvette legszebb, legújabb ruháját.
Apró lábait gyökércipellőbe rakta, leült a tűz mellé, kísérőjét úgy várván.
Négy szót halkan mormogott.
Hangos kopogás, Fűszál uraság belépett,
kezében szétfoszlott, bűzös ágat is cipelt.
A hölgy felé nyújtatta véreres fejét,
aki magánkívül lett, de leginkább vizes.
Egy repedező vázában.
Halkan lépdeltek, a járdán árnytömegek,
hosszú sor, csak perc-lépésben haladtak.
Dália kisasszony Fűszál uraság oldalán,
büszke volt erre a lengő zöld-halmazra.
És akkor ott álltak a porondon.
Táncba kezdtek, furcsán néztek az arcok,
messze elkerülték őket, valamiért féltek.
Valamiért nem találták vonzónak a párt,
pedig az Úr még egy kalapot is bérelt.
A padló pedig nadrágszárat.
Kéjesett sóhajtott az üvegházban a dália,
a kertésztől kért még néhány csepp kortyot.
El akarta kergetni az előbbi rémképet,
fájt neki, hogy csak álom volt, amit álmodott.
És akkor látta elszaladni a fűszálat.
