Metróváros

 

Az alábbi részletek egy olyan novellából valók, amely nyomtatásban megjelent az Aposztróf Kiadó Dimenziók 3 című antológiájában 2012-ben.

Rendelés és bővebb infó  itt .

***

Hajnali két óra felé baktatnak kimérten a mutatók; a hónap eleji vörös izzásban úszó szuperhold kövéren dülleszkedik a horizonton, miközben az alatta elterülő sínpárok szorításában halk robajként szeli útját egy metró a világ szélét kinézve céljául. (*első mondat)

 

Pedig egy végeláthatatlannak tűnő kocsi-sorozatot alkot eme hagyományos gépészeti felépítésű monstrum, amely egy adott pontban akár 8 másodpercig is észlelhető a figyelmes járókelő számára. A sebességtől monokróm foltnak hat a valójában bíbor, türkiz meg búza színben pompázó test. Ablakai csak kivágott papír illúzióját keltik, ajtaján sincs kilincs, vagy más, automatikusan elmozduló szerkezet. 

 

Most, ahogy elér egy megállót egy szürke ködös bádogfedelű doboznál, csak alig fékez, egészében mozdulatlan marad, hirtelen emberek szállnak róla le és fel; olyan az egész, mint egy szellemhistória, néhány villanás az egész, míg a humán ellátmány kicserélődik. 

 

Különös lökéshullámot gerjeszt a mozdulat (kvantumugrást hajtott végre a jármű), ahogy a nő átlép a tömegtelen fülke sziluettjén és elfoglalja az ajtóhoz legközelebb eső, tömény masszában magasodó helyet. 

 

*Pediglen az életidőkön átvonuló emberemlékezet a legnagyobb és legveszedelmesebb vadállat a természeti népek mindegyike között; alázatos tettetésekkel követi a nyájat a lerágott mezőn, miközben egymás után taszigálja el útjából a rá leső pásztorokat és az ismétlődéseket olyan könnyen képes kitörölni üvegmozaikos agykérgéből, mint ahogy az aszfaltra hulló esőcseppek végzik ki a krétamennyországot.*

 

Pont elfogy az egyik lapra cirkált szövegtöredék, mikor kinyílik az ajtó – pedig nem is történt fékezés -, és belép egy fekete ballonkabátos alak, aki idegektől megkékült hosszú, vékony kezében bíborszín bőröndöt húz. 

 

*Rajzold át élénk ceruzával (de semmiképp se használj tompa végűt vagy lerágottat, esetleg olyat, ami már mást küldött halálba) a megadott körvonalat és óvatosan vágd körbe egy életlen ollóval, miközben ügyelsz rá, hogy nem sérted meg feleslegesen a többi papírgerincet, csak és csakis ott érintkezz a múltidővé váló megtestesüléssel, ahol még te magad is érezni véled a hazugságot: annál a résznél törd le az örökkévalóság kilincsét.*

 

*Kisgyermek korában az ember képes megváltani mindenki világát, új igét hirdet, meglátja a szemek mögött a hazugságot, elrejtőzik a bűn elől, kihasználja a bűnt igaz valójában, megrettent másokat a valósággal, valódi törvényeket alkot – ám amikor felcímkézik azzal, hogy immár önálló, a felejtés hulláma úgy lepi el a tudatot, mint özönvíz a szárazföldön hajlongó pártalan fűszálat.*

 

A fémszerkezet oldalára ragasztott papírmaséra csak egyetlen ábrát festettek, a mozdulatlanságot, hiányzik róla minden valódi, a holdfény kint reked, éppen, mint más hangulat, de a felismerés falat bont.

 

- Mondja, merre is tart valójában? – kérdi, miután végez az olvasással és összegyűri, félre dobja az elhasznált információt, már nem kell senkinek; közbeékelődött!

 

- Mi értelme van önmagának hazudnia? – felhúzza szemöldökét az idegen, kérdését a gondolathoz illeszti, kétkedik és feláll, nekitámaszkodik az alaktalan ajtószerkezetnek, meglöki, az elmoccan, s molekulák hada viharzik be, egymás után tolakodnak, és ahogy megváltozik a levegő-összetétel, már nem érezni az édes illatot, a keserű nyomaszt, egy koppanás a sínekbe, amit még érezni vél a látomás…

 

Villódzik a tér, a függöny meglebbenti az esti szobát, halomba szórt lapok hada viaskodik a poros tollal egy szilánkosra csiszolt íróasztal tetején és könyörög a hajnalnak folytatásért. 

 

*Valamikor még az ismétlődésekben is ájtatos mesék vonulnak végig, amelyek sorra vonzzák magukhoz a rendszertelen objektumokat, ám csak a tökéletesre mázolt puszta vakolat adható tovább, így takarítás minden pillanat – ugyanis azt kell elhitetni, ami még a legmerészebb álmokban is csak szürreális valóság lehet, s ha végre az agy vívmányait becsapjuk, szabad út válik a manipulatív kisregények csalóka zsákutcájához.*

 

- Felelj nekem! – visszhangozza a tudatalatti árnyékszemélyiség, egyre közelít, a fekete textil időnként fellebben, majd koppanás újra, mire a metró elér egy másik dobozhoz, összerázkódnak a sejtek, és a perszóna végre fényt lát. 

 

A bíborszín bőrönd készen hever az ajtóban, néhány pillanat és a hónapokon át tartó utazások miatt megkékült kéz már húzza is kifelé az ajtón – át az önvalódiságba.

 

Ha pontosak az élményeim, akkor összesen huszonnégyszer találkoztam azzal a fekete ballonkabátos idegennel. 

 

- Aztán, tudod, az ember végül mégiscsak felszáll arra a metróra. És hirtelen szembetalálkozik önmagával. 

 

Nagy ár az elme megbomlása, az ideig-óráig tartó kirekesztés, a hallucinációk; felborul a biológiai egyensúly és inverz kabátot ölt a világ. Ám ha tényleg kitartasz, mindez megtérül.

 

És egy idő után az ’én’ csakugyan kihajt sikeresen – így születik meg a valódi szuperego a négy fal keserű szorításában távol a szabadságtól, közelítve az igazi hit felé. (*utolsó mondat)