Kicsi bolha sétálgat

 

Kicsi bolha sétálgat, boldogan ugrál a semmiben, aztán egyszer csak kinő előtte egy varázsgomba. Nézegeti, nézegeti, lentről és fentről, jobbról meg távolról is. A kis kíváncsi leszakítja, s mert tetszik neki, hogy száz meg száz megszámlálhatatlan színben pompázik ez az érdekes valami, hát meg is ízleli. Vajon bíbor ízű-e a szélén az a kis lila? Tévedett, mert sárga volt. Beljebb meg olyan sötétfekete. Meg is lett az eredmény, tudniillik - ő nem tudta - a képtelen képzelgések, a lélekfröccsök meg az érzelemparaziták úgy furakodtak ki a jobb agyféltekéből a balon át a déli udvarba, hogy tehetetlenségében még meg is könnyítette azok dolgát. 

Így lett a bolhából elefánt, azaz így látta azt, ami nincs, mégis értette, hogy valahogyan ki kéne szállni a körhintából. Jobbra akart lépni, de a lendület beljebb húzta, be, be, be a közepére, ahol hangos sivítások zárták el tőle az értelmes világ zaját meg csendjeit.

Aztán mégis volt a kis bolhában annyi emberség, hogy megnézze a használati útmutatót, amelyen mindössze ennyi állt:

"Ha felborul az entrópia, ülj le szépen és várjál, amíg elmúlik. El fog."

Megfordította a lapot, s ott még ezt találta:

"Esetleges bárminemű sérülésért felelősséget nem vállalunk. Bővebb információ az udvarban."

És akkor kénytelen volt helyet foglalni a gomba tövében, amely egyre inkább hívogatta a kecses ujjakat és azt a vörös ajkat.