Intuíció

Révületben tartott a pillanat.

Egy másodpercig csak meredtem magam elé és hallottam, ahogy zakatolnak a kerekek odafönt. Tanácstalan voltam.

Segítséget akartam kérni, hát körbenéztem. Visszhangzott a csend; csak a tegnapi kenyérhéj pihent ott az asztalon, mellette a vaj már teljesen szétolvadt és a tejnek is savanyú ízét éreztem, ahogy belekortyoltam. A gondok közepette megfeledkeztem róluk. Dühösen vágtam oda a sarokba, nem kellett. Láttam, ahogy a pohár elindul a levegőben, majd fájdalmas puffanással földet érve milliónyi szikrára hullik és a fehér csoda elterül a földön. Értelmetlenül, céltalanul folyt bele a padló repedéseibe, pontosan úgy, ahogy most én is elindulok a lakásban, valami támpontot keresve és remélve, hogy majd valami az eszembe jut.

Szüntelenül róttam a felesleges köröket. Belelapoztam a szakadt magazinokba, de mindből csak ócska cikkek nevettek rám, amelyek oldalszám ontották magukból a boldog élet titkával kapcsolatos, hasznosnak felcímkézett cikkeket. Semmi értelmük nem volt. Odavánszorogtam az ablakhoz és a nyári napsugár beleszúrt a szemembe. Egy másodpercre, azt hiszem, az önkontrollt is elvesztettem a testem felett.

Aztán éreztem, ahogy a tudatomat átjárja valami megmagyarázhatatlan boldogság és a szellő felém suhogja a napfény üzenetét.

Ekkor láttam felcsillanni a reményt. Éppen csak annyira, ahogy a levél mutatja meg magát zuhanás közben, amikor vihar tombol. De ott volt, éreztem és lassan kezdtem elhinni, hogy ez már nem csak illúzió. Bámultam kifelé egy darabig, aztán egy kutya ugatása hatalmas kínok közepette visszarángatott a valóságba. Azt hiszem, el is estem.

Tudtam, hogy nem habozhatok, mert később meg fogom majd bánni, hogy ott, abban a pillanatban gyáva voltam és a 'nem' mellett döntöttem. Erőt vettem magamon és felálltam. Végül átléptem a küszöböt és elindultam hát.

Aztán beborult és leszakadt az ég. De már nem fordultam vissza...