Fantázia szülés

Érezte már vagy egy fél napja a méhében feszítő tiszta erőt, a lüktető élni akarást, a világmegváltás esszenciális lehetőségét, s a zárt kapukon túl döngető értelem objektivizációban megnyilvánuló türelmetlenségét, azonban a megfelelő idő mindeddig félresiklott a linearitás márványában.

Nem tudta, meddig kell még várnia, nem tudta számon tartani a napok múlását sem; a kis szűk, fehér térben minden éjjeli fényesség és minden nappali rémálom ugyanolyan szürkének hatott, mint az előzők, miáltal a határok finoman egymásba éleződtek és alig lehetett sejteni az élet létezését; a sűrű pulzárok folyékony sebeket materializáltak az artériák burkolataira.

Aztán egy őrült sikoly kezdett el döngetni az elméjében, mikor utolsó sóhajaiban akarta a világ tudtára adni, hogy itt bizony valami monumentális alkotás volt készülőben, csak a sors eljátszotta kártyán a nyerés esélyét. Végül a legutolsó nekifutást mégis egy újabb zárszakasz követte. Lehulló hold-árnyék szitált magából felhőport. Megkeverte a csípős életrésekkel, majd teleköpködve dobta oda a végcélnak.

Üvöltve kapart belül valami. A magzat aprócska lélekjelenléte mind erőszakosabban próbált kitörni a valódiságba, hogy megváltója legyen az oly régóta elkorcsosult világnak. Ízeket, színt és illatot hagyjon el magából az út porán, amelyen elcsúszva majd érzékekre ható áramlat zúg át az emberen és úgy hiszi, igazán létezik; azt akarta mindennél jobban, hogy őt dicsőítse a tudatában elnyomott faj minden olyan esteken, amikor álompor zúg keresztül elméjük megtört hídjain vagy a tudattalanul pszichére ható katarzis hevében válnak egy villanatra lételemük teremtőjének egyedüli istenévé.

A szülőágyon feküdt az asszony, egyedül, s önkívületi fájdalmában vett szapora lélegzetvételek sorát zúdította az idegenekre, akik a túlsó ablakból szemlélték szenvedését.

- Miért hagyják csak úgy kínlódni? – tette fel a kérdést az egyik nővér, aki már-már könnyeivel küzdött, s ide-oda toporgott, majd kezét tördelve visszaállt a helyére. Senki nem hagyhatta el a számára kijelölt területet, hiába is fojtogatott már az ópiumos-abszintos láz füstje.

- Ez mindenkinek a saját keresztje. A haláltusát egyedül vívjuk, jegyezze meg jól! – kapkodta hidegen a másik a levegőt, majd hozzátette – ha beavatkozunk, az döntő hatással lesz; odakintre – mormolta kimérten és ellentmondást nem tűrve a főorvos, aki a közöny legnagyobb szikrájával, ugyanakkor az elismerés hangjával mérte végig a vajúdást és közben folyamatosan adatokat írt egy papírosra.

- De én még mindig nem értem, hogy erre miért kellünk mi, mint bűntársak – ezt már inkább csak magának mondta a nő, s közben szeme az időmérő kivetítőjére siklott, amely lassan közelített a hármas számhoz. Azzal mérték a fájdalmak hosszúságát, s egysége a nap volt.

A másik nővér, aki eddig csendesen húzódott meg a háttérben, most egy hirtelen mozdulatra (finom harapások nyomai rajzolódtak ki az ágyon fekvő alhasának tájékán, majd exponenciálisan csökkent a felélhető életmennyiség, amely lineárisan megnövekedett szuicid délibábokat hozott magával) kirohant az ajtón, s bevágta azt maga mögött. Nem sejtették a gyilkosok, mi zajlott lelkében, talán ő maga sem tudta volna akkor megmagyarázni, inkább csak a feladás reménytelensége közvetített belőle nonverbális jeleket. Odarohant a szülőágyhoz, megfogta a kivetülés lábát, amelyből már látszott egy alig tíz centiméteres darabka, majd egy őrült pillanat alatt kirántotta azt az eszméletlen asszonyból, hogy megszüntesse végre az évezredesnek ható kínt. Üvöltésére megrepedtek az üvegfalak és a főorvos kezéből kiesett minden létező.

Ekkor felsírt a csecsemő, immáron a világ kihasíthatatlan részese lett. Anyja pár másodperccel később belehalt fájdalmába, s csak vörös foltokkal sejtette jelenlétét az eltitkolt kísérlet mögött, amelynek megtörténtét immáron senki sem fogja dokumentálni, ugyanis a férfi alábbhagyott értelmetlen cselekvéssorozatával, (a dokumentációk léptek dübörgésétől lettek a porral egyenlők) és algoritmusok százait futatta le agyában a következő döntése meghozatalának érdekében - de a rendszer összeomlani látszott. Ordítva szaladt a terembe, hogy megakadályozza a hiba becsúszását, ám amikor átlépte a küszöböt, a falak lehullottak, a tér kitágult, s a fehérség helyett szivárványszínben pompázott az izzó légkör. Harsonák hangja szabta át a szférát, amelynek közepén ott állt a felismerhetetlen nővér, kezében a gyermekkel. Alakja életlen volt, talán a dimenzionális távolság miatt nagyobbnak is hatott valójától, s szeme helyén különös mámor és akarás suhant át. Delíriumban dobogott szíve az érintő extázisra.

Aztán egy könnyed mozdulattal, mindenféle kommentár nélkül ledobta a testet a mélybe, ami a sebességtől apró darabokra szakadva zuhant le az értelmes világ palettájára. Noha úgy tűnt, hogy sorsa egyszerű biológiai folyamat volt, mégis rögtön belefészkelte magát (leheletnyi molekuláit) milliárdnyi ember tudatába. (Nem jutott mindenkinek belőle, s aki kapott, az is egymásétól eltérő térfogatnyit. Egyik sem volt még csak közel sem azonos. Láthatatlanul lebegett élő szem számára, mégis hallucinogén módon ült oda, ahol csak helyet talált.)

- Ezt… Maga…! Mégis miért csinálta? – dadogta a főorvos, aki döbbenésében alig tudott szólalni. Remegő térdeire tapadt nadrágját a homlokáról hulló verejtékek tucatjai itatták át, s egyre inkább érezte a kudarc gyilkosan fenyegető árnyékának leheletét.

- Az észlelés joga az embereket illeti, mi nem vehetjük el tőlük eme nagyszerű adományt. – Alakjában egy vonás sem változott, a változás csak az események lefutásában állt be. Hangja kemény volt, nehezen nyitotta szóra ajkát; a mondatok terhe tizedmásodpercenként szakította szét belsőjét.
- Mondja, kérem - folytatta aztán -, tudja maga, milyen következményekkel járhat az a földi tartományokra, ha az emberek időnként nem menekülhetnek el a saját maguk alkotta világ kivetüléseibe, ha nem álmodhatnak, nem képzeleghetnek hideg éjszakán egy forró ölelésről, s nem érezhetik a híd alatt fekve, mondjuk a pénz hatalmát vagy egy dicsőítő himnuszt szavaló orgánumok csoportját? Tudja maga, milyen kínokat szabadíthattunk volna az emberekre, ha a fantáziát örökre bezárjuk a gépezetbe és ott megfullad? El tudná azt képzelni, hogy az általunk megírt és kiosztott sorsokat mindenki ellenállás nélkül élje végig? Én úgy vélem, igenis hatásos volt a kísérlet, most már elhárult az őrület veszélye – azzal fogta magát, s szabadesést hajtott végre, hogy megtapasztalja a határtalan művészi alkotás teremtő esélyét, s az előbbi képszeletek azonnal felszáradtak, végül belevesztek a feledés foszló feketelyukába. Az emlék realizálódása az ismétlés hiányában alább hagyott.

*

Egy kórteremben gyermek sírt fel. Új élet fakadt, akinek már megadatott az a képesség, hogy saját maga irányítsa életét, s szembeszegüljön a hatalom falakat építő törekvéseinek; aki egész halhatatlannyi kreatív erejét felhasználva más világokat fest és ír meg önmagának, másokért, a lelkéből, hogy minden egyebet kiszorítva így legyen igazán szabad.