Bizalom

 

Délidőben jár a Nap, lassan suhog a tejfehér felhők forgatagán keresztül, árnyékbe borul szépséges arca, ahogy időnként hátraveti hosszú pilláját a még halványló Holdnak. Keringőt járnak a békés idillben, s biztonságot szórnak a szeretők sziluettjére, akik a földi szférának egy alig látható, színesre mázolt és metrikus módon körbevont falú zugában merednek a másik egymásban mindennél jobban megbízó szemébe. Tölgyfa ága von rájuk védelmet.

-          Na és most mi lesz? – kérdi az egyik félszegen, és pajkos mosolyát megpróbálja elnyomni egy falatnyi aggódással. Közben levesz egy téglát a kupacból és félreteszi.

-          Hát mi lenne? Megyünk tovább – mondja a másik, aki ugyan nem mosolyog, de hangja egy lepkeszárny könnyedségével dalol. Egy jól időzített mozdulattal helyére rak minden hiányt.

-          Add a kezed! Ha félsz, én vezetlek majd! – karját kinyújtja és, mint aki nem aggódik már, szíveket rajzol a levegőbe, aztán átölel vele.

-          Nem félek én! – ellenkezik ő hevesen és zsebébe bújtatja a kérlelés tárgyát. – Képzelegsz már megint, ugyan mi bajom lehetne? – látszik rajta, hogy maszkját máris durcásra cseréli. Aztán mégis csak rést vág a falon.

-          Már megint kezded! – csattan fel társa, és láblógatva beleül a közeli hintába.

Lassan meglöki magát, a szél mélyen a szemébe szánt, ahogy egyre közelebb kerül a messzeséghez. A madarak trillája halkul, minden kutya bebújik egy fa tövéhez, ahogy a visszhang elér hozzájuk. A kis házikó ajtaja nyitva, gyanútlan cica lopakodik befelé a tejes tálhoz, amit még ébredéskor raktak ki neki; megbotlik a küszöbben, de tovább megy, hogy megmutassa, ő bizony bátor és eléri a célt!

-          Most meg miért sírsz? – a megdöbbent arcáról lefagy az indulat, de csak áll ott, messze tőle, úgy négycsóknyi távolságra. – Mi rosszat mondtam? – csodálkozás tükre koppan a macskaköves járdán, nem meri megállítani a lengést.

-          Nem hiszel nekem, te sosem hiszel nekem! – szipog és közben suhan. – És én nem is azért kérdeztem, mert…, hogy nem tudom! Mármint azért, mivel… Pedig te nekem annyira fontos vagy… és már akkor nagyon hiányzol, amikor csak az udvarra szaladsz a…, amikor kicsit nem látlak csak… az nekem mindig nagyon rossz! Meg, meg, és ahogy…, ahogyan beszélsz aggódva, olyankor…, de te velem nem is mindig és akkor úgy nekem… – hadarja, még levegőt is csak egyszer vesz, úgy próbálja minden baját belesűríteni két buborékba. – Nekem néha rossz az, amikor lemondás árán adsz valami csodát. – végül mégis kiadja magából.

-          Ááá. Tudtam én! Mondtam, hogy megint csak fantáziálsz! – nevet ő, közben mosolyog, figyeli a másikat, aki megszeppenve értetlen arcot vág. Kíváncsi, hogy vajon mit lép erre, aztán folytatja. – A csodákat nem lemondás árán nyújtom! Nem vonok meg magamtól semmit, csak van, hogy egy nap kevesebbet alszom, mint amúgy. Én mindent értünk teszek!

-          Nem, nem hiszel, nekem… - hangja elcsuklik a döbbenettől, nem hintázik már. – Én nem ezt… nem így mondtam.

-          Te nem akarsz hinni nekem! – ahogy visszadobja a labdát, elragadják az érzelmek. – Hát hogy feltételezhetsz olyat, hogy én téged éppen hogy szeretlek?!

-          De akkor mégis most mi lesz? – hüppögi, a szavak elkerülik, saját téveszméit látja csak könnyfátyolán át. – Ez így nem lesz jó – lendületet vesz és elrohan.

A Nap közben elindul, úgy véli, hogy melegsége nem illet meg két veszekedő szívet. A Hold még marasztalná, nem ért vele egyet az ítélethozatalban. Megragadja és egy sugarán át magához vonszolja. Csók nyoma marad a narancs-bíbor zuhatagban, ahogy fejét a porfelhők törmelékébe veti, s mindinkább csökken a Földdel való távolsága. Mártírt játszik, hogy áldozatok árán megmentő legyen, s bebizonyítsa a csillag iránti vágyainak igazát. Reménykedik, hogy hosszú idő után végre sikerrel jár.

-          Várjál meg! – kiáltja a másik és szíve egyre nagyobbakat ver. – Ha elszaladsz, tényleg hogy nem lesz jó! – nehezen lát. És fél is.

-          Ne kövess! Most kell nekem tíz perc, amíg átgondolom – suttogja. Három lépésnél már csak ennyi hallható. Pedig ajkai mozognak még.

-          Nélkülem nem mehetsz sehová! Én nem engedlek el – legyőzi félelmét, kikerüli a fantáziákat és nekitámaszkodik azoknak a falaknak, hogy egyetlen ütéssel porrá zúzza őket.

-          Megkértelek, hogy maradj a tölgyfánál! – hallja, hogy követik, de nem fordul hátra, úgy kiált könnyek közt maga elé. A szavak fele ér csak célt, nagy részük megreked valahol egy távoli dimenzióban.

-          Ugye, tudod, hogy nem szabad elmenned? – kérdi a hős reménykedve. Mert ő hős akar lenni… - Beszéljünk meg, kérlek! – közel van már, de még nem éri el.

-          Tudom... – mondja amaz, amikor hirtelen elcsúszik a pára alkotta sárgödörben. A szomorú akkordok ködfüggönyt eresztenek közéjük. – Hiszen tudod – ennyi, mit mondhat a földön elterülve egy fullasztó kényszer meg két villogó magány mellett.

-          Ha tudod jól, akkor miért akarsz itt hagyni? – megijed, de csak nézi az elterültet, nem segíti fel. Lila zsebkendőt vesz elő, hogy orrát kifújja, és közben egyre azon van, hogy merev pillákkal másfelé tekintget. Egy különös erő húzza lefelé az idegsejteket.

-          Ne játsszuk ezt megint, én nem akarom! – vált a másik engedve, amit megkever egy kis ingerültséggel. Végre felkel, és nem törődve, hogy ruhája piszkos lett, kezét nyújtja.

A bocsánat hevében a Nap enged a csábításnak, arcát a nyugati pólus felé fordítja. Nagyot zuhan ott, belül és sugarával kitámasztja a Hold udvarát. Közelít finoman, de a mágneses mező ellöki. A Hold feleszmél és hangját elmossa az eső zúgása. Az égkék szürkére vált, ahogy a festék kimosódik belőle, s lesz mindinkább sötétebb. A Nap alakja fakul, végül sziluettje belevész a horizontba. A küzdelem ma is kudarc volt; búsan mutat lefelé a kifli-száj. Alant a béke közelít, mégis csak megvalósul a mártírság.

-          Menjünk akkor haza – a remegő elfogadja a megbánást és visszatér minden a régibe. Amint újra magához öleli, élessé válik a kép.

A fakó táj színesre érződik, néhány nimbus elszelel, amikor négy cirrus hátulról megbillenti őket. A hinta elindul, benne az árnyék mosolyog, kezében csokoládéfagylalt. A két szipogó felé nyújtja, csakhogy újra érezzék ők is, milyen a felhőtlen lebegés hidegbe csomagolt melegsége. Cserébe a tölgyfa kiterebélyesedik; maszatos arc tapad egy másikhoz, vidám ábrát hagy maga után, ahogy a bódulat egy sóhajtásra elillan. Halk concerto szeli át a levegőmolekulákat, tizennégy édes pillanattal lesz hosszabb az élet.

-          Kérlek, bocsáss meg nekem! – fejét leszegi, hangja bűnbánó; komolyan gondolja.

-          Ne mondj ilyet, hisz én voltam mindért a hibás – szinte suttogja ő is, lassan beszél, látszik, hogy nehéz neki. Aztán öt másodperc után könnyekkel küzdve átölel. – Te ne haragudj rám!

-          Már megint jobb lett! Tudod, hogy rád lehetetlenség haragudni! – mosolya egészen valódi. – Mindketten hibásak voltunk, csak egy kicsit épp más milyen volt a közérzetünk és konokul kapaszkodtunk makacsságunkba. Megbocsájtok neked! – bár nehéz volt a szó, de mégis elérzékenyül.

Odafent már a Hold szomorú múltba ragadt, ám vigyázó fénye ragyog, ő uralja az egész égboltot. Ekkor érti meg igazán, hogy próbálkozása mindig is remény marad. A szerelem érzése bűn két más dimenzióbeli lény között, az ego felemelkedését csak a földiek tudhatják. Sáros az út, ami a bizalom ösvényén vezet, gyakran félreértett félszavakból összetákolt kövek állnak akadályt.

-          Bolondok ezek az emberek! – sóhajt a Hold, miközben megvilágosodik és körötte egyre több pulzár fedi fel kilétét. – Azt hiszik, hogy pár kedves szóval feloldhatnak magukban egy rég megfagyott jégmezőt! Elbeszélnek egymás mellett, egyik a másikat vádolja, majd ő maga sértődik meg az általa kitalált világ rosszindulatúsága miatt. Aztán mikor kiszenvedte magát, de még nem segítik fel a porból, alázattal hódol be egy új fantazmagóriának. A felejtés utópiájából kivetült biztonság képét magyarázza a másikba, végül boldogabban, ám hazugságban folytatják a megkezdett útjukat. – gondolatát vállukra veszik a felhők, úgy mesélik tovább egy furcsább világnak. – Milyen naivak ezek a lények! Minden kitalált mozzanatot tovább hordoz az idő, ahogy selyemsálas ölelésben várja a szakadás pillanatát. – Mérgében köntösbe bújik, miáltal pixelek egy kicsinyke hada szóródik szét és elmereng egy új korszak linearitásán. Nem tudja ő, hogy minden szavában téved!

-          Van kedved csillagokat nézni a hintából? – kérdi aztán a hős. Mosolya még szomorú, de közben odabent, a szívizomhúrok hídja mellett elterült levendulamezőn újra és végérvényesen vidáman szaladgál az ő egyetlen és örök társával.

-          Az ott egy imádkozó sáska. Figyeld csak! – mondja neki a másik, amikor már nyolc ölelés és tizenkét csóknyi boldogságot hagyva maguk után pontosan huszonnégy simogatás érzésében játszanak szerelmest.