A labirintus fogadója

 

Harsogó hang hallatszott a lenyugvó hold vetítette árnyék által körbefont szűk térben, mire a járókelőkben megremegett a halkan mulató emberség. Ők felszegett állal sétáltak tovább, mit sem törődve a mellkasuk közepén tátongó örvénylő mélységgel és tekintetük minduntalan feszesen meredt cipőjük orrának titkos kertjére.

Mintha egy másik világ lakozna odalent, ami színesebb, mint maga az éden.

Ekkor átszakadt a téridő egy vékonyan foszló pontja és kilépett belőle szertelen maszkjában a Vándor. Ide-oda cikázott lendületében a sötét árnyak között, akiknek szemüregében egy parázsló foltnyit változott csupán az elmúlás lehetősége. Az Utazó végül megállt az agora közepén, bűvészmutatványokat vitt végbe, s várta az újabb jelentkezőt. Elmúlt négy sóhajtás meg tizenhat vágy, mire leszólította őt valaki.

- Ugye tudja, hogy bohócot csinál magából? Mi idelent mereven megvetjük az ilyenfajtákat…

- Dehogy, kérem! Hát nem látja, hogy mindenki elsétál mellettem? Ön az egyetlen, aki észrevett, és én ezért most magammal viszem!

Mielőtt a gyanútlan nő ellenkezhetett volna, már egy fogadó kapuja előtt álltak.

- Maradjon itt, bejelentem érkezésünket. Várnak már, de jobb, ha kellő köszöntésben részesülünk. - Azzal eltűnt, és az idegen kihasználva ezt, meglépett.

Kőszívek templomcsarnokán át vezetett az ösvény, amelyek végén - sejtette ő - a metróállomás volt. Ha elkapja a kilenc húszast, akkor átszállva a C10-re egykor már otthon lesz. Sebesen lépkedte át a véresre mállott leveleket, nem érdekelték őt holmi beteges magyarázkodások. Egy valamiben hitt összesen: saját lélekrengésében.

Néhány szemvillanás múlva már el is érte a kaput, kitárta…, és a Nyúl szélesre nyílt mosolyával mohón köszöntette őt.

- Jöjjön, jöjjön! Előkészítettünk már mindent! - vigyora egy nanoszekundumra sem módosult át, az érzékiség buja szennye éppúgy kitűnt belőle, ahogy a kényszerű megvetés megszokottsága.

- Mit keresnek maguk itt? - lengett a megdöbbenés. A többes szám az elrabló Vándornak és az önző Fogadósnak szólt. - Én pontosan tudtam, merre haladok, nem kell nekem negédes félreigazítás, magam is eltalálok a halálba, ha éppen úgy tetszik, ám most épp az emberséget akartam megkerülni! - csattogtatta tovább hangját a nő, amely darabokra hullott szét a márványbevonatos padlón.

- Ugyan, kérem! MI tudjuk jobban, mi kell ÖNNEK, bízzon a sorsában! Kedves Nyulam, intézkedjen máris!

Fogta az idegent amaz és elvonszolta a recepcióhoz, kikérte a 8-as kulcsot, majd felszaladt vele az emeletre, elhagyva sok száz zavaros pillanatba futott vendéget, akik az Örökkévalósággal játszották véget nem érő sakk-matt játékukat. A ziháló bőrfotelek, olybá kényelmesnek tűntek, mégis múltkorok óta szenvedtek a beléjük ivódott kegyetlenséggel. Sírtak és sikoltottak, ahogy mozdult rajtuk a félelem.

Sokáig gyalogoltak, eközben elhagytak kolibri szárnyon repdeső ajtókat, fekete villámszóróst, halkan hullámzó lélegzősöket, ágyjelenetre változó színpalettásokat. Az, amelyiken két mandolinszóló után benyitottak, derült az akarástól, sóhajtott az elérhetetlenségtől és kedvesen szúrt, ha bárki elé állt. A Nyúl azonban nem gondolkodott sokat: megragadta a nőt, lendületet vett, majd erősen átlökte az ajtón, miközben az érezte, hogy kiszakadnak belőle jövőjének még meg sem született darabjai, és óvatosan új hajtások keletkeznek benne, várva a beteljesedésre. Csukott szemmel zuhant át önmagán. Találkozott múltja szellemeivel, döntései megváltoztatóival, hanyag mondataival, tündérien megszőtt titkaival és tónusaiban oly gyakran megcsavart elméjével.

Mire magához tért, a tágas szobaként elképzelt tér helyett egy labirintusban találta testét és vígan csalták táncba egérképű úri hölgyek.

- Gyere, gyere csak! Gyere! … Gyere! - suttogták neki, nyújtogatták hosszú karjaikat, rebegtették zöldre kent, magasba ívelő szempillájukat és tekergették mézben omló fodraikat.

- Gyere velünk! Nem bánod… - nógatták egyre és közben várakozóan pillantva a jelmezes alakra is, aki egy villanás kíséretében élére vasalt macskává változott és rapszodikus parádé vette kezdetét.

A metamorfózis áldozatává lett lényt lázba csomagolták a táncoló lábfejek, így szabaddá vált az út a nő előtt, aki egy pillanatig habozni látszott - nyoma sem volt már az előbbi bátorságnak, amikor a víz felszínén lebegő vasvágyat kellett célba venni. Hamar felmérte e jelen helyzetet. Két eshetősége akadt: megkerüli a vért izzadó lámpaoszlopot és kijut… valahol, vagy elhalad a gőzölgő, robbanó, lánctalpas vekker mellett és meglát mögötte… valamit. Utóbbi távolabb volt a drámai artistamutatványtól, így rögtön szélben fürdő esernyője után kapott, hogy a sűrű folyadék ne szennyezze be selyem köntösét. Amilyen rafináltan hajtotta végre mozdulatát, olyan sebesen fulladt buborékba szőtt terve a szabadulásról. Elhagyta ugyan a zavargást, de körülötte végtelen hómezőn terülve egy Gordiuszi-csomóban Bábelként magasodtak a labirintus tényeként megformált gondolatfalak.

Kiút után nézett, s megindult az emlékek utáni hajsza.

Jobbra fordult, mert a színes mosolyokat kipufogó fal csak arrafelé ágazott. Óvatosan lépdelt az olvadt masszaként elterülő fűrészporban, és szinte lebegett - elektromágneses mező izzott talpai alatt. A vonzás törvénye majdnem egyenesen nekirepítette őt egy óratoronynak, de az még éppen időben megütötte a delet és a kakukk lökéshulláma három villanással odébb, egy marionett-bábuként hajlongó örökmozgó közelébe tolta. Rögtön ívelt, majd ismét jobbra tartott; egyszerűbb volt elosonni az alvó szfinx mellett, mintsem átrepülni egy aeroplán körhintával a mozdulatlanság háborgó hullámain.

Csupán néhány másodpercre állt meg az idő, amíg a nadrágra simult pillangószárnyak lefoszlottak a szövetről, mikor azonban az oroszlánfej fújtatott egyet, és tengernyi tömegű lepkeraj takarta el a következő periódust. A Játékosnő hanyatt zuhant, ám ekkor beszippantotta őt a hazugság szirupként csurgó talaja, majd beterítette a lehetséges mintázatok tömkelegével. Erőt vett magán, heves mozdulattal törölt le testéről minden ráragadtat, ám a becsapásokkal együtt az esélyek illúziója is távozott. A süllyedés következtében a labirintus újabb elágazási szakaszához érkezett meg: egy alvilági tünetegyüttesbe, ingázva holt elmék és kiszáradt szellemek halmazai közt.

Mintha Dante-t követné a pokol legmélyebb bugyra felé, olyan érzést keltett mellette a sok sikoltozó árnyék, akik drótláncra kötött, téves ritmust lüktető szívüket vonszolták a villogó polikróm-mocsárban. Megvárt néhányat, majd beállt a tömegbe ő is, de a Macska elé loholt és nagyra meresztett szemei szikrákat szórtak az izgalom hipnózisában.

- Nocsak - krákogta kimérten és lenézőn a nő felé -, azt hiszed, jön majd egy hős lovag és megment, mint a mesékben, ahogy lenni szokott?

A menekülő éppen dacos válaszra nyitotta száját, mikor a duplajelmezes alak megelőzte. Eltűnt a menetelők sorozata és robaj hallatszott; a purgatóriumban felhalmozott, fájó memóriaszilánkokat molekulányi rétegbe zúzták, majd összegyúrták az alkotóelemeket, a monstrumot beépítették az újonnan megalakuló lélekmaszatokba, amivel egyenesen a nő halántékára céloztak. El is találták, de akkor jött a hős megmentő - ahogy az eleve elrendeltetett -,  a Nyúl, aki belerángatta az egészbe.

- Merő véletlen! - mondta éles-szelíden. - A hős lovag megment téged - kacagta tovább, miközben szaladt ezernyi élet tükröződésén át, karjában az eszméletvesztett nővel.

Ezalatt a gyilkos lángok felégették mögöttük a keserűség halkan szökő hullámait, közönnyel kevert eső dagasztott méreggödröket a talaj origójába, s ködlámpánál sírdogált a magány. A labirintusfalak kékes fényárban úsztak az arzénfiolák visszaverődése által, ahogy a lélekmaszatok árkádja elsöpörte a célzás következtében. A nő testéből nem maradt más, csak egy sóhajnyi mozdulatmorzsa, sziluettjét a hiány homályosította. De ahogy vitéz társa visszaszáguldott a felszínre és lábait a megfontoltság nyomába illesztette, kitisztult előtte az árnyékfolyosó, és világossá vált számára, hogy eme légből kapott próba sikerrel járt, visszarángathatja elvadult elméjét a matt hétköznapok megszokottságát felváltó délutánok dinamikájába.

A hajnal új tettekre sarkallta megfakult testét, útjait a felszabadulás tervezte meg, s minden lépése felett ott lebegett a cél kifeszített keresztje.